Legyél Te is önkéntes Németországban! 1. rész

Kedves Olvasó!

Első írásommal szeretnék bemutatkozni és betekintést engedni az én kis világomba.

A nevem Eszter és most élem ifjúságom aranykorát, mert hát aki a 24. életévében van, mi mást is tehetne?!

Fiatalon jöttem ki Németországba az érettségi után, világot látni szerencsét próbálni, embereket megismerni.

Magyarországról a Tisza mellől jövök, sejteni is lehet, hogy régen is üdülő környék volt, ma már az “őslakos” nagymamákon kívül tényleg csak apartman házak vannak.

Na és én, cserfes mosolygós kislányként mi mást is tehettem volna, minthogy szóba elegyedtem a túrázó, nyaralni vágyó németekkel. Ebből adódóan sok új barátom lett, bár beszélni nem tudtam velük, mégis mindig boldogan távoztam tőlük. Már akkor vonzott ez a titokzatos világ és nagy álmom volt, hogy akárhogyan is, én egyszer ha nagy leszek biztosan Németországban fogok élni.

A cserfes – mosolygós kislányból lassan visszahúzódó fiatal felnőtt lett, aki a miskolci gimnáziumtól nem csak egy második otthont de egy nagy lehetőséget is kapott ajándékba: az önkéntes évet!

Mi is pontosan a gimnáziumi önkéntes év?

Nekem sem kellett több, azon nyomban jelentkeztem. De mi is pontosan ez az önkéntes év? – ha egyetlen szóval kellene erre válaszolnom azt mondanám: Lehetőség.

Szívesen mesélek erről, hiszen vagyunk egy páran akiket ez érdekelhet. Az egyik ilyen oldal, ahol jelentkezni lehet 26 éves korig, az a www.bundes-freiwilligendienst.de.

Én mindig kötődtem a szellemi sérültekhez, igazából nem tudom miért, de mindig vonzott az a világ, amiben ők élnek s igazi kiváltság volt, amikor valaki beengedett ebbe a világba, mintha maga a királyné nyitna nekem ajtót s titkos nyelven beszélne velem.

Így nem kellett sokat gondolkodnom, hogy melyik országba és milyen területre jelentkezzek. Az önkéntes évet szinte minden országban és területen el lehet végezni, a klinika, pszichiátria és sok egyéb más mellett még talán cirkusz is választható.

A megérkezés

Az álmom valóra váltása 2015. 08.27-én kezdődött, amikor többi önkéntes társammal neki vágtunk a nagy útnak, aminek a kezdete Eisenach (Thüringen) volt, egy csodás kis város, egy igazi kincses doboz.

Pár napos szeminárium után, (ami persze nem zajlott felhőtlenül, mert úgy jöttem ki világot látni, hogy a nyelvet nem beszéltem) kezdődött az igazi kaland.

Megérkeztem kis városom kis otthonába, várva a napot, hogy mikor mehetek dolgozni. Engem egy otthonba vettek fel, aminek az a különlegessége, hogy nem csak otthont ad a szellemi sérülteknek, de egy napközi is van benne, ami az én munkahelyem volt, tehát a feladatomat a játék megnevezés jellemezné.

Ebben a napköziben kb. 10-13 emberke volt, nem voltak fiatalok, mégis az örök ifjúság tündökölt az arcukon. Volt, aki egész nap egy bizonyos játékkal játszott, de valóban csak ezzel az eggyel, és volt aki a könyveket nézegette és olyan is volt, aki csak mosolygott.

Bár nem tudtam németül, velük mégis mindent meg tudtam beszélni, hát nem fura?

Igen, volt két kedvencem, ha lehet ezt így mondani. Két ember, aki két külön világot képviselt és mindkettő világnak a részese lehettem. Az egyikük nem csak nagyon idős, de szinte csak a lélek tartotta a földön, mégis ahogy rám nézett, szavak nélkül tudtam mit érzett.

A másik pedig 60 évesen egyéb más betegséggel járt minden hétfőnként focizni, egyszerűen csoda volt, amit ezalatt az idő alatt tapasztaltam, tanultam, megéltem.

A német nyelv minden nap egyre jobban ment, sok mindent megértettem és valahogy egyre több szót tudtam egymáshoz kapcsolni.

Szóval kedves Olvasó, nagyon remélem, hogy felkeltettem az érdeklődésedet és kíváncsi leszel a második önkéntes évemre, ami az idősek otthona után egy iskolában vette kezdetét.